www.legszebb-versek-idezetek.eoldal.hu

Ez nem a valóság, De úgysem hiszem el, ha látom.
Mert a tegnap az enyém volt, És a holnapot is csak érted várom.

Olyan vagy, mint a láng,
Tőled ég a világ,
Fellobban, ha kell,
De önmagát égeti el,
mellette tombol a szél,
Nem bántja azt, aki fél...
- épp olyan, mint én.

Hazudni tanít, aki tiltással nevel, De hazudni könnyebb, mint hibát ismerni el.

Összetartásból széthúzás, ígéretekből csalódás,
Álmatlan éjszakákon ment a gondolkodás,
Hogy hol rontottuk el, mi lehet a megoldás?

Ami volt, elmúlt, mégis soha nem feledtem,
Csak a pillanatért élek, a tetteim nem félem.
Ha pedig mennem kell, már tudom, hogy megtettem és éltem,
Szerettem és gyűlöltem, győztem és hibáztam,
Megtaláltam önmagamat minden egyes hibámban.

Szeretem azt a nőt, Aki melletted lettem
A lebegő hajnali fényt, Mikor ébred a nap
De téged nem.

Melletted millió ember nézi, hogy hova lép.
Nagyon szépek, mégsem élnek. Vannak, de ez nem elég,
Szívük mélyén sötétség van a szivárvány helyén.
Te olyan más vagy: nagyon vártad, hogy jöjjön érted a fény.

Ha ez a szerelem az élet,
A halál a harc,
Én leteszem eléd a fegyvert.

Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.

Aki szabad, annak mindent szabad.

Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad,
De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad?
Mert elmenni látnak, így övék a bánat,
Értetlenül állnak, az emlékek fájnak,
Vágynak utánad, mindenük a gyász,
Közben azt se tudják, valójában merre jársz.
Később jónak öltözve az idő lép közbe,
Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze,
S ha a feledés gyomja a sírodra nő,
Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.

S hogy holnap is még veled leszek, sajnos nem ígérhetem.
De ha eltűnne az arcodról az a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Amikor egyedül vacsorázol, És magaddal bújócskát játszol
És otthonról hazamennél, Akkor érzed, hogy magányos lettél.

Amikor semmi sincs, ami fontos,
És nincs már kedved a szóhoz,
És mindegy, hogy kit szerettél,
Akkor érzed, hogy magányos lettél.

Ezt én mondom, akinek elhiheted, aki tudja, hogy milyen volt nélküled.

Utolsó érintés, utolsó tévesztés, Amit megőrzünk egymásból, az álomszép.

Ha elindulsz csak úgy, csak úgy, cél nélkül, csak el, Engem is vigyél el!

Érzem, amit érzel, látom, amit látsz,
Mégis másképp mondom, mint amit te vársz.
Gondolhatok bármit, előbb mondod ki,
Megbotlok egy kőben, s te fogsz elesni.

Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen,
már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.

Ahol jó volt, ott voltál
Ahol jó nekem, ott vagy most is
Ahol jó lesz, ott leszel velem

Egy álom, Ami elmúlt, ami eltűnt
És mégsem teljesült.
Ígértem hogy változom, Hogy más lesz,
De te messze jársz valahol,
Az ég kék, szemedbe tűz ég
Veled szállnék a vágyak tengerén,
És az álmainkban ott leszünk majd újra,
Senki más, Te + Én.

Várnék 1000 évet, Ha te kéred, meg amennyit még lehet
Csak azért hogy újra lássam benned A szivárvány színeket.

Nem búcsúzott, el sem köszönt,
amikor elment a szívem összetört.
Hiába zúg másról a szél,
mellette minden csak rólad beszél.
Elvitte ó az álmomat,
elhagyott valaki más miatt...

Mindig ugyanaz bánt, Hazug szemekkel mosolyogsz rám.
Elég a sok üres beszéd,  Tudom, hogy csak mese volt,
Minden szavad, ami szólt. Tudom, hogy csak duma volt,
Minden álmom szerte folyt. Pedig Úgy szeretnélek szeretni még.

Nem kell már, hogy nevess rám, Hazug a szem és hazug a száj.
Nem kell már, hogy velem legyél, Mégis fáj, ha nem vagy enyém.

Érzem, kevés a szó, Mi elmondaná nekem, Te vagy a jó.
De nem bánom már, Lehet, hogy ez jobb így talán.